Igen, igen, ezt a bejegyzést már régóta meg kellett volna írni.
Igazából azt vártam, hogy hivatalosan lezáruljon a Norvég Civil Alappal kötött szerződésem, amely aktushoz pedig az kellett, hogy le legyen adva és el is legyen fogadva a hivatalos, szakdolgozat-méretű záróbeszámolóm.
Ezen is túlvagyunk, és mivel holnap megyek a Rádióba norvég kalandjaimról beszélni, igazán úgy illik, hogy így két hónappal a hazaérkezés után ne egy végtelen történetről beszéljek. Vagy legalábbis egy reflektálatlanról ne.
Sok mindent össze lehetne foglalni a Bergenben töltött négy hónapról, én itt és most a tanulásaimat szeretném, amelyek egy masszív, élmény alapú tanulás útján álltak össze bennem, ezen felül pedig választ fogok adni a hazatérésem óta többetek által gyönyörűen megpengetett kérdésre, mely szerint "végül hogy döntöttél, Kriszta"? (sic. HOGY döntöttél. mert a végeredmény mára már látványosan az itt maradás, de nem is a végeredmény érdekes, hanem a folyamat. mint ahogy ez általában lenni szokott).
Az utazás önmagában boldogít.
Eltávolodni az életed mindennapjaitól, fizikai szinten varázsolja kisebbekké a korábban óriásinak látszó problémákat.Ha más tájképet látsz, mint amit otthon nap mint nap, ujjong a lelked, még akkor is, ha kopár vulkáni sziklákról van szó, amelyekben nincsen semmi szép. A kép mássága önmagában felüdít.
Kipróbálni, hogy nélküled nem áll meg az élet, néhol fájdalmas, néhol megnyugtató, de mindenképp nagy kaland.
Ha lekapcsolod a stresszt a lélekről, beindulnak az öngyógyító folyamatai.
Tanultam ezt már Petrától korábban, meg is éltem itt-ott meditációban, de ilyen hosszú időre még sosem sikerült belefeledkezni ebbe az állapotba. Mert hát, ki kell mondani, nem voltam valami fényes állapotban a kiutazásomkor, sem testileg, sem lelkileg, és tudtam, hogy az első egy hónap arról fog szólni, hogy a nullára fölküzdjem magam. Ez így is lett. És, a vártnál mélyebb tartalmakat öklendezett fel magából a lélek, küzdős álmok és önmagukat megmutató félelmek formájában. Jöttek, sokáig, kifelé. Aztán meg kialakult a napjaimban a testi-lelki-szellemi folyamatoknak egy szép ritmusa, étel, mozgás, meditáció, hegyre menés és egyéb vonatkozásokban. Hosszú távú következményekkel, hálaistennek.
Ha életmódot akarsz váltani, a legjobb, amit tehetsz, hogy elszegődsz kísérőnek valaki mellé, aki a te régi életmódodat folytatja.
Döbbenetes tükör volt látni minden nap a vezető harcait, küzdését, bizalmát-bizonytalanságát, akarását, belső démonai és a tudatos élete által vívott csatákat, s megélni azt az ijesztő bizsergést, ami őt körülveszi. De legfőképpen látni saját magam elmúlt félévét ez által tükörben. Amikor annyira leterhelt vagy, hogy már csak az emberid sajnálatát váltod ki, amikor olyan feszültség van veled, hogy nem jó a közeledben lenni, amikor napról napra szajkózod, hogy delegálni kéne, de mindig ott találod magad, hogy - féltésből - az utolsó apróság feladatot is megtartod magadnak. Szóval köszönöm a tükröt, hatott.
Ha valamit 6 héten át végzel ugyanolyan ritmusban, az tényleg beíródik.
Hegyre-nem-menés mint alapparadigma meghaladva, müzlireggeli cukor nélkül beíródva (sőt: szimbólummá írta magát, és egyszerű ízeiben közvetít számomra mindent, ami a bergen-életem része volt) , mozgásigény egyszer s mindenkorra felszabadítva, reggeli meditáció még kissé labilis, de tartja magát.
Választ kaptam arra, hogy bizonyos nyugati társadalmakban miért nincsenek leragadva a társadalmi innováció/vállalkozás definíciójánál és miért inkább a cselekvés fontos nekik.
A kulturális alapjellemzőkről van szó. Egyszerűen Norvégia úgynevezett "low-context" társadalom, ahol nem az számít, hogy ki vagy (ki volt az apád, milyen a vallásod, milyen vastag a pénztárcád, milyen a nemi orientációd), hanem hogy mit mondasz. Tehát adott témákkal kapcsolatosan is, például a társadalmi vállalkozások ügyében bizonyos megszólalások vagy cselekvések megítélését nem az validálja, ha kellő mennyiségű egyetemi professzor egyet tudott érteni arról, hogy per definitionem mi is történik, hanem hogy hozzáad-e valami értéket a világhoz vagy nem.
Sajnos hazáimban mindez változtathatatlanul fordítva van. Lásd még erről bővebben: Geert Hofstede írásait.
A strukturálatlan csapongás és az alulkeretezett feladatkör kíváncsiság-alapú tanuláshoz vezet, ami korántsem elvetendő, sőt, a gyermekektől tanulandó hatalmas érték.
Amikor elkezdtem a HUBban dolgozni, akkor vártam, hogy lesz majd felelősségi köröm, to-do-listem, számonkérésem, lesz majd stábülés, értékelés meg hasonlók. Nem igazán lett. Ennek eredményeként küzdöttem kicsit a saját kontrolosságommal, meg a hasznosság-tudatra való törekvésemmel, aztán végül hagytam magam csapongani a végtelenségig. Olvastam össze-vissza mindent, ami a kezembe került. Addig és annyit, amennyi érdekelt, jól esett, lekötött. Aztán csapongtam tovább. Erről sokáig azt hittem, értelmetlen. Később pedig rá kellett jönnöm, hogy őrült sok tudás "ragadt rám" ily módon, és hogy egészen pontosan ez az, ami a gyerekek csinálnak a világ szabad felfedezése közben. Nem szabadna őket strukturálni, nekik van igazuk.
Külföldiekkel barátkozni, emigránsokat meghallgatni világszemlélet-formáló.
Sokat sokat hallgattam embereket beszélni arról, hogy milyen Norvégiában az élet. Többségében nem-norvégokat (mert a norvégok közül csak kevesekkel tudtam közelebbi kapcsolatra jutni). És ennek eredményeképp sokféle új színezetet kapott a menni vagy nem menni kérdés, és úgy, ahogyan annakidején a fiatal anyuka barátnőimet hallgatva lebomlottak a tökéletes anyai magatartásról szóló ideáim, úgy erősödött fel bennem a tisztelet és elfogadás mindenféle emigrációs döntést illetően.
A Business Model Generation üzleti tervezési modell és ennek kistestvére, a Business Model You, rulez.
Erről sok részletet nem írnék, mert akkor az egy egészen új kézikönyv lenne. Maradjunk annyiban, hogy elkötelezett híve lettem az egy oldalas üzleti terv irányzatnak, és legfőképpen azért, mert láttam, ahogy az életbe lép, és használatba kerül (a vastag és hosszú üzleti tervek legtöbbjével ellentétben).
Mindezek szemléltetéséül a kis beszámolóprezi, amit készítettem, tessék:
Végezetül pedig a döntés.
Az előző részek tartalmából:A hazatérésem előtt kb. egy hónappal felmerült annak a lehetősége, hogy a HUB meghosszabbítsa velem a szerződést, körülbelül hasonló feltételekkel (félállás, fél fizetés), mint az ösztöndíjam keretében.
Ez egy jelentős elgondolkodást, vágyak és értékek, ígéretek és tervek újragondolását eredményezte.
A folyamat bevezető szakaszából kisebb-nagyobb titokzatossággal élő közvetítést rendeztem itt, a blogon, kiváltva ezzel sokak empátiáját, és sokak aggodalmát, meg még sok minden mást, amiről nem értesültem.
Kaptam rengeteg jó szempontot, végighallgattam hazatérés-sztorikat, haza-nem-térés sztorikat, kaptam óva intéseket a vissza nem térő lehetőségek természetéről, és bátorításokat engem szerető, közeli és távolabbi emberektől.
Aztán döntöttem. Hogy hazajövök.
És az egészben az a legérdekesebb, hogy
1. nem a döntés maga a kunszt, hanem az, ahogy a millió szempontból és érték közül kiválogatod, és képletbe rendezed azokat, amelyeket ennél az egy döntésednél igazán szeretnél figyelembe venni. Hogy végigéled, ahogy a szempontok versenyeznek (pl. könnyed kihívás vs közeli szerelem, külföldi karrier vs saját vállalkozás iránti elköteleződés), aztán kiválasztod azokat, akik a hangsúlyosak lesznek. Ha ezt a csatát lejátszod, és jól rakod össze a képletet, a végeredmény kiugrik magától.
2. tényleg nem a végeredmény az igazán izgalmas, hanem a folyamat. És tényleg nem az a kérdés, hogy a döntés jó-e, hanem hogy akkor, amikor a szempontokat válogatod, akkor őszinte és hűséges tudsz-e lenni a legbensőbb önmagadhoz. Ha ez megvan, jó lesz a döntés is, a végeredmény is.
3. minél kevésbé érdekel a döntésed következtében előálló élethelyzetben, hogy mi lett volna, ha, annál valószínűbb, hogy a szempont-válogatáskor hű voltál önmagadhoz.
Végeredmény: a valós szabadság megélése. Közben is, utána is.
Köszönöm mindenkinek, aki a döntésem folyamatában látni engedte a saját szempontjait és vívódásait, legyen áldás minden további döntéseinken!
